A kommunizmus emléke atavisztikus félelmet generál minden jóérzésű emberben. Nem a csasztuskák, a május elsejei gázolajszagú díszszemle vagy a sipító szelepként funkcionáló Röpülj Páva műsorfolyam miatt. Azért, mert az Orwelli gondolatbűn mindig ott ólálkodott körülöttünk. Gyanús volt a szomszéd, a haver, a munkatárs, néha még a családtag is. Szinte mindenkiről készülhetett egy remekbe szabott kis dosszié és az abban foglaltak alapján hipp-hopp Recsken találhatta magát a nem eléggé elvtárs.
Váltottunk rendszert, többek közt annak érdekében, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Csak azért, mert nem a mi szekerünket tolod, még nem lehetsz lehallgatva, megfigyelve. A gondolat és tűzének őrzői az újságírók, irodalmárok, gondolkodók szabadon működhettek, hiszen törvény védte őket. Persze, politikai nyomás mindig volt. Kisebb-nagyobb. Ezt senki sem vitatja, de egy valamire való újságíró tudott nemet mondani vagy felállni, ha nem fért már bele az értékrendjébe a túl sokat duruzsoló hatalmi szó.
Közel 10 éve – mikor az akkori ORTT a Bolshoi Ballettet idéző apró léptekkel el kezdett erősen jobbra topogni, egyre kevésbé takargatva lábait – néhányan el kezdték kongatni a vészharangot, de a közt, mint rendesen, ez kicsit sem érdekelte. A jobb oldalra sorakozó értelmiség első kis alkuja a korábban félt ördöggel megköttetett. Validálta a harag, a mellőzöttség, a harc. Követte még száz meg száz. Mostanra nehéz lehet visszakozni, meghúzni az vastagon poros vészféket, mert senki nem nyúlt hozzá 12 éve, még azért sem, hogy áttörölgesse.
Ha terheli a lelked sok-sok egyenként apró kis semmiségnek tűnő dolog, amikre egyre nehezebben, de mindig sikerült igazolást, kibúvót, önhazugságot keresni, a mögötted hagyott út helyén már csak egy végtelenül mély szakadék tátong. A “leap of faith”-hez hatalmas bátorság kell, de ha valahol mélyen él még az elvekhez hű éned vagy a korábban említett félelem emléke, sosem késő.
Egyszerűen mond ki, hogy ÁLLJ! Fordulj vissza, mert ugyanolyan értékes emberek vannak a mélység túloldalán. Sokan. Végre lehet majd újra beszélgetni, építő vitákat folytatni az életünket meghatározó olykor absztrakt dolgokról. Nem csak harc lesz, nem csak gyűlölet, nem csak félelem.