Dumdum vadász volt. Nyulat, vadkant, zergét ejtett a törzs számára hetente többször. Megbecsült tagja volt közösségének. Tudta a dolgát, értett a csapdákhoz, remekül hajított követ és dárdát. Asszonya a magvak és gyümölcsök ismerője, 2 gyermekük anyja volt. Jutott vacsora mindenkinek a családban, nem éheztek és vadak bundája óvta testüket még télvíz idején is.
Egy portyázás alkalmával hosszasan farkasszemet néztek a szomszédos törzs tagjaival. Hang nem esett, harcra nem került sor, de feszült helyzet volt, mert nem tudtak szinte semmit egymásról. Arról nem is beszélve, hogy a préda teljes lelki nyugalommal lépte át a felségterületek határát, akár megsebzetten is.
Barlagjukba térve elmesélték milyenek is voltak az idegenek. Itt-ott kicsit túloztak, ujjnyi hosszú fogakat, vörösen izzó szemeket és – hogy az asszonyokat is sokk közeli állapotba hozzák – méretes hímtagokat említettek. Telt-múlt az idő, újabb találkozóra ugyan nem került sor, de az anekdoták egyre csak színesedtek. Pár héten belül kiderült, gyerekeket is fogyasztanak vasár- és ünnepnapokon, mindenkit IS megerőszakolnak és nekik semmi sem szent. Nevük is lett: A Mások! Idővel ennek említésére is libabőrös lett a törzs apraja-nagyja. Dumdum rájött, ő bíz nagyon éli a mesélést és észrevétlenül a történet szövetébe szálazta önnön hősiességét. Többen elkezdték magasabbnak, izmosabbnak látni őt. Ha neszt hallottak, hozzá futottak, de egyébként is, valahogy jobban érezték magukat Dumdum közelében. Szava egyre fontosabb, egyre nagyobb súlyú volt a törzsben. Voltak, akik kételkedtek kicsit, de aznap ők nem kaptak a zsákmányból, így hamar leszoktak róla. A kimaradt javakat persze Dumdum vagy egy lelkes követője kapta.
A legelhivatottabb mások félőkből őrséget szerveztek. Ha mozgást láttak határaik mentén nagy zajt csaptak, botokat lóbáltak, nagyokat dobbantottak. Rendet tartottak és ha már úgyis volt feladatuk, lassan bővítgették azoknak körét. A kétely veszélyesnek számított, mert elvonja a figyelmet, hát arra is akadt ember, hogy lenyesegesse a kérdés-indákat, mielőtt túlzottan megvastagodtak volna. A történeteket meg kellett őrizni – legfeljebb színezni rajtuk egy keveset – és mindenki számára ismerté, elfogadottá tenni. A mesék lassan a törzs valamennyi tagjának szerves részévé váltak, éntudatuk köréjük rendeződött. Vélt bölcsességüktől megrészegülten kiválasztottként kezdtek magukra tekinteni, de legfőképpen Dumdumra. A hősre, az apára, aki ha baj van, majd testével védelmezi őket.
Az első találkozás után a másik törzs tagjainak kíváncsisága felébredt a többiek iránt, napról-napra közelebb merészkedtek, kisebb ajándékokat helyeztek a szélekre, amiket szűkös készleteikből nélkülözni tudtak. Türelmesen vártak, figyeltek. A látottakat hosszasan megvitatták, hasonlóságot kerestek, megpróbáltak rájönni, hogyan kerülhetnének kapcsolatba velük. Nem ment egyik napról a másikra, de egyszer csak csereajándékok kezdtek érkezni a mezsgyékre. Bár Dumdum népe nagy hajcihővel ragált minden kísérletre, így velük kudarcba fulladt a barátkozás, más törzsekkel tyúklépésben ugyan, de megindult a közeledés. Teltek-múltak az évek, egyre gyakrabban cseréltek dolgokat, megosztották egymással történeteiket, tudásukat, nagyobb vadakra közös erővel mentek és szerelmek szikrája is pattant olykor. Tisztelték, elfogadták, kedvelték egymást, úgy tartották nem jobbak, de nem is rosszabbak a másiknál, hát lassan összenőttek. Négy-öt törzsből egy szép nagy lett, hatalmas vadászmezőkkel, erdőkkel, tavakkal.
Dumdum és hűséges alattvalói minderről semmit sem tudtak. Ha valaki közeledni merészelt a bevált módszerekkel távol, kívül tartották őket. A hagyományok rendszere és a Vezető megkérdőjelezhetetlensége egyre stabilabbá vált. Bár Dumdum legidősebb fia egyszer-kétszer kiszökött, hogy meglesse a külvilágot, miután nyakon csípték örökös őrszolgálattal büntették és nem beszélhetett senkinek arról, mit látott odakint.
Hét szűk esztendő köszöntött a vidékre. Kevesebb lett a zsákmány, a bokrok és a fák sem ontották úgy a termést, mint korábban. A Vezető és legbelső köre nem szenvedett hiányt semmiben, de a törzs legtöbb tagjának beosztással kellett élnie. Apa és felkentjei egyre gyakrabban lettek figyelmesek távolba meredő, a láthatárt kutató szempárokra. Néhányan megszöktek, a Másokhoz csatlakoztak. Szükségessé vált a mondavilág megerősítése. A meséket már naponta többször kellett ismételgetniük, mert az adott erőt, az nyomta el az éhséget.
A Dumdum területét körbe ölelő közösség kevésbé szenvedte meg a természet szűkmarkúságát. Együttműködtek, terveztek, el- és beosztották javaikat. Kereskedtek, szövetkeztek, keveredtek újabb és újabb törzsekkel.
A Vezető hatalma bár töretlen volt, lánya – a legtöbb fiatalhoz hasonlóan – a Mások földjén találta meg a boldogságot. Népének ereje napról-napra fogyatkozott. Az alutápláltság, a betegségek, az elaggás megtizedelték őket. Az alkalmazkodás készség hiánya a kiválasztottak zárt közösséget lassan, de biztosan a kihalás felé sodorta. Hiába sulykolták a felkentek, milyen fontos sok-sok gyermeket szülnie az anyáknak, hogy legyen ki Dumdumot követi, tovább viszi a hitet, az öröktől való értékeket, már csak kevesen szerettek volna utódot adni a mindenek fellett álló Apa szolgálatára. A Vezető halála után a törzs java szétszéled, csak néhányan bolyongtak céltalanul a völgyben még pár hónapon át.