Akkor ugye most megint volt értelme megkérdezni az Isten adta népet pár milliárdból, hogy szerintük mi lenne jó?
A nép – legalábbis annak az a szegmense, aki visszaküldi ezeket a kifestőkönyv összetettségű kérdőíveket – azt mondta, nem kellenek szigorítások, szabadon szeretne jönni-menni, szurkolni, egymás arcába köhögni, szuperfertőzni, merthát ez csak egy kamu vírus, az elején megmondta a főnök is.
Jól gondolta a köz a kezébe erőszakolt döntést? Most úgy tűnik, nem.
Hál’ Istennek a konzultáció eredményére tesz a vezér, mert az csak azt visszhangozta, amit mondtunk nekik. Az meg ugye kiderült, hogy nem okos narratíva, nem tartható.
Valahogy úgy működik, mint egy felzárkóztató röpdolgozat. Fél évig folyamatosan sulykolunk dolgokat a baráti médiában, ami oda is eljut, ahova az internetet még pendrive-on hordják, aztán felkérdezzük, de úgy, hogy véletlenül se lehessen rosszul válaszolni.
Akarja Ön, hogy rossz legyen Önnek, ugye nem?
Azon túl, hogy fölöslegesen költünk irdatlan összegeket ezekre a röplapokra, nyomtatásukra, postázgatásukra, promóciójukra még egy kisebb erdőt is ledarálunk az előállításuk érdekében.
Ezzel párhuzamosan folyamatosan teszteljük a honpolgárt telefonos megkeresésekkel, miről mit gondol. Szintén nem ingyen.
Megkérjük a tőlünk látszólag jobbra helyet foglaló bérgyűlölködőket vagy egy saját hagyományosan radikális legényünket, leányunkat hogy vessenek fel dolgokat, had lássuk mennyire veri ki a biztosítékot az átlag magyarnál. Ha netán nem úgy reagálnak, mint reméltük, sebaj. Ezzel is feljebb tolódik az ingerküszöb. Legközelebb már lenyelik szó nélkül. Ha jól megtámogatjuk a köz- és bérmédiában már úgy fogják érezni, mintha mindig így gondolták volna.
Igazi főnyeremény.
Elég, ha elhiszi, hogy fikarcnyit is számít a véleménye, máris nyitott lesz annak kívülről történő formálására.
Az meg majd legyen a következő generációk gondja, mihez kezdenek ezekkel a torzulásokkal, sérülésekkel.