– Nem vagyok házas, nem rajtam múlt.
– Nincs még gyermekem, ez sem.
– Nem vagyok focista, katona, rendőr.
– Ezzel szemben dolgozom 16 éves korom óta, eleinte suli mellett is. Fizetem a számláimat, az adómat, a TB-t, olykor még önszántamból is adok egy keveset jó célokra.
Van alapbetegségem, leginkább ezeket örököltem. Az oltási sorban valahol majd biztosan megleszek, egyszer.
Kifejezetten helyes döntésnek tartom, hogy az idősek, akiket az első és második hullámban nagyon súlyosan érintett a járvány korábban kapnak oltást. Az egészségügyben dolgozók esetében is pontosan ugyan ez a helyzet. Ha már a háborús retorika dívik, ők vannak a frontvonalban.
A focisták és élsportolók, mint nemzeti kincsek viszont legalábbis pedagógusok után kellene, hogy megjelenjenek a végtelen komplexitású oltási tervben, nem? Ezek a csoportok távolról sem bírnak kritikus társadalmi súllyal.
Ha az elveket és a jóérzést félretéve kizárólag a gazdasági oldalát vesszük:
– A pedagógus fokozottan ki van téve a fertőzésnek a nebulók karéjában.
– Ha a tanerő kiesik, az iskola bezár.
– Ha az alma mater kapuit lakat ékíti, a gyermek otthon lesz.
– Ha az utód még nem nagyobbacska és a fészekben ragad, legalább egy ősnek szintén otthon kell vele tartózkodnia, nehogy kárt tegyen magában vagy a Déditől örökölt kristály pohár készletben. Tehát a munkaverseny frontjáról kiesik a szülő. A helyzet még akkor sem rózsás, ha egyébként is home office-ban van, mert figyelme megoszlik a sarj és a munka között. Kevésbé lesz produktív.
Ha nincs suli, nem tud dolgozni a honpolgár.
Ha nincs foci, a termelés még csak-csak eldöcög valahogy, nem? A katonák valamint a rend éber őrei, akik a korábban említett adóforintokból kapják javadalmazásukat, szintén a sor elején foglalnak helyet, mert ugye HARCBAN ÁLLUNK! Igaz, hogy a vírust nem annyira lehet lepuffantani, de mégiscsak harc.
A pedagógus, ügyfeles, bolti eladó meg majd megússza valahogy, mert alig érintkezik emberekkel.