Hollik Hajasbaba István szerint mindenki, aki nem a lánglelkű vezetőnk csapatára szavaz Gyurcsányista, megvezetett vak komondor.
Senki más nem létezik csak a Vezérünk és a Spicces Sátán. Valahogy mindig sikerül annyira leegyszerűsíteni mindent, hogy bibliai kettősségé váljon. Az előválasztás egy vicc, mert nem mi találtuk ki. Gyurcsányi manipuláció, színjáték, szemfényvesztés, feketemágia.
Én mint választó, nem így látom. Lelkem cirádáiban nincs arannyal hímezve sem Klára, sem Ferenc neve, de ha ne adj’ Isten Mrs. Gyurcsány fut be az első helyen, hát legyen. Jöjjön létre egy vitázó, nem tekintélyelvű, koalíciós kormány. Legyen diskurzus, egyensúlyozás, megegyezés. Érzésem szerint ez még mindig sokkal közelebb áll a demokrácia fogalmához, mint az én súlyosan károsodott elmém által felfoghatatlan, a dicső OV kebeléből kirobbanó szuperkonzervatív, illiberális vízió.
Nem, nem gondolom azt, hogy mindenki hülye, aki kormánypárti szavazó. Még azt sem, hogy ha akarja, nem fér hozzá a kritikus média által szállított hírekhez. Dacból, történelmi haragból, vélt vagy valós alternatív képből, szűklátókörűségből (ilyenből akad a liberális oldalon is bővel), kényelemből, érdektelenségből vagy félelemből nem szeretné a változást. Valamiért veszteségként élné meg, ha másoknak is jó lenne, ha nem lenne alapvetés, hogy csak a keresztény lehet jó ember, nem egyetlen felkent juhász kell, hogy terelje a nyájat. Közben pszichológusok, marketingesek, viselkedés kutatók hada reszelgeti az összetett mondatokat két szavassá, hogy könnyen értelmezhető legyen, jólcélzott és vitán felüli.
Otthon nagyikámnál – még az átkosban – voltak malacok. Nem voltak nagy igényeik, de hamar megtanulták a napirendet, mikor jön a kaja, mikor van takarítás, mikor lehet játszani. Tudom nem normális család vagyunk, de még labdájuk is volt, a tort pedig 2 hetes gyász követte. Amikor elolvastam Orwell Állatfarmját, elkezdtem őket és a világot is kicsit másként szemlélni. Sokáig azt gondoltam, hál’ Istennek ezt már túlhaladta történelmünk. Tévedtem. Nagyot.
A viszonylagos kényelem, az alapvető szükségletek kielégítése a közt vissza taszigálja a nagy magyar közöny dagonyájába. Nincs szolidaritás, szükségtelenné válik a konnektor orrunktól messzebbre látás. Nem gond, ha a közös vagyonunk ki kerül a felügyeletünk alól. Groteszk vagy sem, az aktuális kormány kellene, hogy gyakorolja ezt a “közfelügyeletet”, mert erre IS kapnak megbízást tőlünk. Mi évtizedeken át fizetünk, nem is keveset, sőt az európai ólak malacai is adnak össze, amiből jutna nekünk bőven, de a gazda ennek most egy jelentős részét lepasszolta a pajtásainak. Táp (még) van, a piszkunk sem ér még magasabbra a fejünk búbjánál. A labdánk már nincs meg és egyre kevesebbszer engednek ki játszani, de a kis konda nem zavartatja magát különösebben. Csendben elröfög, turkál, eszeget. Pedig már elég hangosan sír a böllérkés a köszörűn.